PAPÍRKÉPEK

A művész

Nagy Katalin textiltervező iparművész szövött falikárpitjaival számos kiállításon szerepelt, számos díjat nyert. Az önálló darabok mellett egy olyan sorozatot tervezett,, amely a modern plakátok, letépett falragaszok, felirattöredékek  talált  motívumaiból építkezik, így közvetíti az ezredforduló vizuális keresztmetszetét, a járókelőt az utcán ért látványt, a kor meglehetősen vegyes és zavaros közegét, valamint azokat a rétegeket, amelyeket napjaink felgyorsult információáradata nagyon jellemző módon, töredékesen hagy hátra. A kárpit felületének motívumtöredékei kollázs hatását keltve jelennek meg. A szövés tehát két rétegben értelmezhető egyfelől a technikát, a gobelint magát jelenti, másfelől a kompozíciót a motívumtöredékek szövevényét amelyből a képmező felépül. A posztmodern értelmezésen átszűrt pop art-gondolat megformálása a kornak megfelelő, annak és művészeti értelmezését nyilvánvalóan és találóan kifejező műalkotást eredményezett.

 Nagy Katalin az utóbbi időben egy másik anyaggal kísérletezik, a papírral. Kezdetben annak szövésével, majd más módon építette fel a felületet.

Az Anyag

A papírra készült munkák mindig is, nyilván az anyag kis mérete és mulandósága, valamint a hozzá kapcsolódó technikák folytán, kevéssé megbecsült helyet kapott a művészeti műfajok rangsorában. Papírra szokás készíteni a vázlatokat, tanulmányokat, valamint a sokszor könyvekbe szánt, sokszorosított grafikai lapokat, amelyek esetében nyilvánvaló a kevéssé látványos megjelenés, a visszafogottabb színkezelés, és az hogy nem magas művészet és az örökkévalóság számára készültek. S papírra készülnek évezredek óta a kódexek, könyvek, levelek, feljegyzések, iratok, amelyek az emberi kultúra jeleit, jelrendszereit, mint kultúránk legfontosabb forrásait, megnyilvánulásait, bizonyítékait őrzik, az írás jegyein keresztül. A papír egy efemer, mulandó anyag amelynek egy vízcsepp elég, hogy tönkremenjen. A gobelinek,  tartós, örök, fényűző és drága világából érkezik a művész a papír nagyon is rövid életű, olcsó, sőt mindenki számára hozzáférhető anyagának közelébe. Persze nem egyszerűen úgy, hogy díszíti, jelöli a képmezőt, hanem éppen a maga saját útján, magának a felületnek létrehozása által. A sima papírlapokat, méghozzá a legtörékenyebbeket, a selyempapírt, azt amelyet a gyártás egy merőben más funkcióra szánt, manipulálva jön létre egy újfajta szövedék, most már nem ( nemcsak ) szövéssel, hanem egymás mögötti rétegek által.

A struktúra

A selyempapír rétegei képezik a felületet, amelyen már a rétegek összeillesztése (ragasztása)  folytán is önálló mintázat képződik. A rétegek közé kerül az a más természetű anyag, amely meghatározza a kép jellegét. Apróra darabolt újságpapírdarabok, fonalak, fóliák, különböző papírtöredékek kerülnek a rétegek közé. Spontán módon elrendeződő, dekoratív díszítmény épül fel ezekből, konkrét figurális tartalom nélkül. Az utcai falragaszok többrétegű maradványait feldolgozó kárpitokhoz hasonlóan, itt is készen kapott, talált tárgyakat, tipikusan és banálisan hétköznapi anyagokat dolgoz fel és épít képpé a művész, méghozzá úgy hogy ez esetben alig-alig azonosítható az anyagok, minták forrása, a textil, papír, fóliadarabok, töredékek, alárendelődnek dekoratív felhasználásuk szándékának. Amennyiben a kollázsokkal vetjük össze őket ( a készen kapott anyagok okán ), nyilvánvaló, hogy itt semmiféle elbeszélő, narratív tartalom nem bontakozik ki a felhasznált kész anyagok kompozíciójából, annál inkább egy gazdag utalásrendszer, amely a tipikusan jelenkori hétköznapi és tudatosan választott efemer anyagok által a kortárs közeg, kortárs örökségértelmezése felé nyit utat. A felhasznált papír, s az azon megjelenő spontán motívumok, folytán adódik a következtetés, hogy a képek egyfajta írásjel, kalligrafia, egyfajta nyom gyanánt nyernek értelmet. Közvetlen tartalom nélkül, dekoratív jelek az ezredfordulóról. Olyan jelek, amelyeket az áttetsző papírrétegek közé preparált, a papírral együtt szövetre komponált alkotójuk. Olyan jelek, amelyek a művészet hagyományos technikáinak megújításával és a művészeti hagyományos formai és tartalmi korlátainak megtagadásával jöttek létre. Ezzel kapcsolatban felmerül a játék fogalma. Az alkotás folyamatában jelentkező játék a papírmezők szövetének spontán, az anyagot is játszani engedő sorozata, és az értelmezés játéka. Az alkotó játéka a művészeti tradíciókkal, és a néző, amint a dekoratív felületben számára is ismerős, általa is használt tárgyakat fedez fel, és elgondolkodik új jelentést nyert szövetükön.

Tata 2001 febr. 1                                                       Kövesdi Mónika